Negyven éve(!) dolgozom a felsőoktatásban - nem kevés... Azóta igyekszem nemcsak hirdetni, de ragozni is az igét, ami esetemben azt jelenti, hogy folyamatosan értelmezni a világot, a változásokat és ezt továbbadni a hallgatóimnak. Bármit oktattam - volt vagy tizenöt- húszféle tantárgyam - mindegyiknél megtaláltam ennek a módját. Diákjaim többsége ezt díjazta, kisebb része nem annyira - főleg azokra volt ez utóbbi a jellemző, akiket nem foglalkoztatott a jövő, nemigen voltak egy napnál hosszabb időtávú céljaik...De ezen a szokásomon már nem változtatok hátralevő X éves aktív pályafutásom során - remélem még vagy tizenöt évig szükség lesz rám a katedrán.
Mióta megszületett az unokám - lassan négy és fél éves - előadásaimat többnyire a képével kezdem, amelyhez társul egy felirat: "Tamara 20 év múlva lesz felnőtt, és biztos vagyok benne, megkérdezi majd tőlem: Papa, megtettél te mindent, hogy élhető országot hagyjál rám?!" Szeretnék őszintén igennel válaszolni, de ehhez az kell, hogy minél több velem baráti, vagy munkakapcsolatban levő embert rávegyek, tekintse fontosnak ezt az ügyet. A „Rambók országában” – ahogyan Magyarországot nevezem - ahol az emberek többsége együttműködésre csak akkor hajlandó, ha minden egyéb lehetőséget már kimerített ez nem egyszerű dolog. Ez a jelző nem pusztán hasra ütés, nemzetközi felmérések igazolják, hogy míg például a skandináv országokban élők 80-90%-a(!) aktív tagja valamilyen civil szervezetnek, nálunk ez az arány 10% alatti. Honfitársaink többsége a magányos harcos Rambó módjára próbál boldogulni mindenkivel szemben… Többek között ezért is lehetünk könnyű prédája az atomizált egyedekből álló „társadalmat” ösztönző nagy erőknek, legyenek azok gazdasági és/vagy politikai természetűek.
Politikai „elitünk” kitartó, szívós munkával húszegynéhány év alatt elérte, hogy aki baloldalinak vallja magát, azt rögvest kommunistázzák, aki meg jobboldalinak, azt lenácizzák… tisztelet a kevés kivételnek. Aki pedig ezeken a lövészárkokon kívül áll, arra mindkét irányból eszeveszett módon tüzelnek, mert puszta létével megkérdőjelezi ezt a mesterkélt szereposztást. Mintha az országot megosztó nagy szakadék a magukat jobb és bal oldalinak valló emberek között húzódna – pedig a valós szakadékok a gondolkodók - nem gondolkodók, a szegények - gazdagok, a versenyképesek - versenyképtelenek, a vidék és a főváros között húzódnak. Ezekben a szakadékokban az ország bizonyosan eltűnhet, ha más – vélt, vagy szuggerált – ellenfelekre koncentrálunk.
Szóval élhető országot kellene teremteni, amelyről voltak már elképzelései nagynevű elődeinknek is, közülük Deák Ferencet egyre gyakrabban idézem. Ő egyébként – akárcsak korábban Kossuth és Széchenyi – ma itthon még kimondani is borzalom. a nemzeti-szabadelvű párthoz tartozott, ami nagyjából annyit tesz, hogy elkötelezett hazafi volt (nem nacionalista!) és nyitott az új, szabad gondolatokra (nem neoliberális!). Ez utóbbi alapállásra talán Voltaire mondása a legjellemzőbb: „nem értek egyet azzal, amit mond, de utolsó leheletemig küzdeni fogok azért, hogy szabadon elmondhassa!” Tehát további kellemes meditációra ajánlom Deák Ferenc alábbi három gondolatát, melyeket alkalmasint a magyar Parlament homlokzatára szívesen kitűznék reggeli olvasmány gyanánt munkahelyükre iparkodó igen tisztelt honatyáink számára:
„Nem az a boldog ország, hol legtöbb a gazdag ember, hanem az, hol legkevesebb szegény vagyon.”
"Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni."
„Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad."
Hozzám hasonlóan el kellene hezitálni ezeken, és Örkény Istvánt szabadon idézve: „nagy dolgoknak jöhetnénk a nyomára!”
